Beszélő utcák

Mondj egy történetet…!

“Hosszú ideig a történetmondás volt az egyetlen módja annak, hogy az emberek egymás tapasztalataiból tanulhassanak. Még napjainkban is léteznek olyan kultúrák, ahol a történetek mesélésének még igen erős hagyománya van. A történetmondás hatékony módja az emberek közti kommunikációnak, történelme egyidős az emberiséggel. Történeteink eredeti feladata az egyének közötti szociális kötődés megerősítése. Történeteink által mélyrehatóbban megismerjük identitásunkat és környezetünket, valamint azok hatékony befolyásolásának módjait.”

BJÖRK, Katarina: Online Storytelling. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, Könyvtár és Információtudományi szakfolyóirat

“Az észak-kaliforniai ősi karok népnél külön házat építenek a régi történetek elmeséléséhez. A templom-épület pontosan a régi történetek elmondására szolgál. A karok meseház padozata maga a föld és a földpadlón egy lyuk van. Úgy tartják, hogy a régi történetek ebben a lyukban laknak. A mesemondó énekel a lyuknak, hogy előhívja a történeteket. Előfordulhat, hogy a történetek nem bújnak elő, mivel nagyon szégyenlősek. De ha egy történet előbúvik, akkor a mesemondó attól tartva, hogy a történet bármelyik pillanatban visszacsusszanhat a lyukba, felfokozott izgalommal mondja el, s így tartja benn a helységben. A történetek szégyenlősek; ahhoz, hogy teljes életet élhessenek a világban, szükségük van arra, hogy különleges légkörben mondják el és hallgassák őket.

A haszid zsidók között él egy történet egy nagyon gazdag emberről, aki egy nagyszerű mesemondó hírében álló rabbit fizet meg azért, hogy jöjjön el hozzá és történeteket mondjon az otthonában tartott ünnepségen. A rabbi sok kilométert utazik a gazdag ember házáig, de amikor eljön az idő, hogy mesét mondjon, nem emlékszik egyetlen egyre sem. Egész este és még a következő napon is próbálkozik azzal, hogy legalább egyetlen történetet felidézzen. Végül az ünnepség véget ér és a rabbi erősen szégyenkezve távozik. A hazafelé vezető úton eszébe jut egy történet, s visszamegy a gazdag ember házába. Amikor elmondja a történetet, a gazdag ember megdöbben. Azonnal meghallja, hogy ez a történet mennyire a saját története is; annak a története, hogy mennyire félrevivően érte el gazdagságát mások szenvedése árán. A meghallgatás e bizalmas légkörében a mesemondó a történetet szolgálta, s a történet pedig a hallgatóságát.

Ez a két eset – két különböző kultúra interpretálásában ugyanazt a bölcsességet – példázza; hogy egy történetnek saját akarata van. Abban a bölcsességben osztoznak, mely abból fakad, hogy létük hozzátartozója a történetmondás kulturális, spirituális és művészi hagyománya Egy olyan sajátos vonás, amitől a történet anélkül tud szórakoztatni, hogy puszta szórakozássá válna. A történetet nem lehet az aszpirinhez hasonlóan fogyasztani, mint valami élet elleni, vagy az élettől eltávolító ellenszert. A történet maga az élet, akár azokat a klasszikus üzeneteket nézzük, amiket közvetíteni képes, akár azt a módot, ahogyan kölcsönkapcsolatba lép az elmondójával és a hallgatóságával, hogy jelentőséggel ruházza fel a jelent. Így van saját akarata a történetnek, amiről semmi sem jósolható meg előre. Mint az eső, melynek örülnek, ha szükség van rá, de nem üdvözlik, ha hívás nélkül érkezett.”

Strauss, Susan: 
The Passionate Fact 
(Golden, CO : Fulcrum Publishing, 1996) Schmidt Sára fordítása

Egyes kerületek, lakóközösségek számára kínáljuk ezt a programot, amelynek célja, hogy a történetmondás sajátos feldolgozásban, a műfajokon keresztül más értelmezésben lásson napvilágot, és a kerület történetét az irodalom, a képzőművészet, a digitális technika, a film vagy akár az előadó művészeten keresztül meséljék el a résztvevők. Ezzel a kerület valamennyi lakója számára maradandó értéket teremtve.

 

© 2013 Jövő Iskolája

Scroll to top