Mikulás

Érdekes mondattal kezdd az írásaidat – tanácsolta a férjem, s aztán egy kollégám is. Ez most érdekes lesz. Nekem biztosan.
Karácsony közeledtével nálunk megszaporodnak a családi, baráti összejövetelek.
Én magam nem vagyok egy házi tündér, nem is érzem magaménak a szerepet, holott, mindig is az elvárások mentén közlekedtem, mégsem a háziasszonyi szerep az, amiben lényem kiteljesedését látom megcsillanni. Mégis, a karácsonyi időszak az, ami feledteti velem ezen hiányosságaimat, és előtör egy furcsa belső késztetés: ételeket kell tennem mások elé, hogy azt évezettel elfogyasszák.
Különös vágy ez, bevallom, magam sem értem pontosan. Jönnek ezek a kedvesek, és azt látják, hogy micsoda csodát rittyentettem én ide.
És gondolják, micsoda lány ez, hogy ilyeneket tud, csinál, és ahogy elnézzük, még le is adott néhány kilót… mégis csak lesz ebből egy rendes anyuka.
Mosolygok… Azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat. Van az évben egy hónap, amikor a mesevilágban, a családi valóságban hiszünk. Amikor nem érdekelnek a mérlegek, eredmények, nyereségek és veszteségek.
A konzumálás annak rossz, aki rossznak akarja megélni. “Mama, a Mikulás meghozta a fehér macit, amit kértem!” És mindenkinek megvan a maga fehér macija.
Pakolok épp egy Mikulás buli után. És magam előtt látom a kedves arcokat, akik évről- évre nálunk várják a Télapót. Tökéletesen értem az örömüket, ami már a várkozással, a készülődéssel indul. Évről-évre egyre jobban értjük, mit keresünk mi együtt.
Nekünk Mamáknak nagy szerencsénk, hogy az ünnepek után mindig van néhány óránk, hogy a rendrakás közben elmélkedjünk. Hogy felidézzük a mosolyokat, sóhajokat, pillantásokat.

A férjem és a kollégáim azt is mondták, hogy ne legyek olyan hosszú. Hát ez nem az.

Niedermüller Anna
Jövő Iskolája

Leave a Comment

© 2013 Jövő Iskolája

Scroll to top