Miért jó a ridegtartás?

Szégyellnivaló, ahogy szeretem a gyerekem. Pironkodva állok gyakran a közeli hozzátartozóim, barátaim előtt is, mert nem vagyok “határozott, erőteljes és következetes, nincs tekintélyem, és a fejemre nő a gyerek”. “Túlzottan óvom, drága magánóvodába járatom, és elszeparálom a világtól, pedig minél hamarabb találkozik a valósággal annál jobb.”

Ostorozom is magam minden nap… Pedig én is üvöltök ám, ha elfogy a türelmem, fenyegetek és büntetést ígérek. Sőt, félre is vonulok, ha mélténytalannak érzem a viselkedését. Megvonom magam tőle.
Csakhogy partnerem ő, és ha elfelejtem, ilyenkor is elszégyelem magam. Párbeszédet kezdeményez, ha látja képtelen vagyok a párbeszédre és parancsolgatok. Ellenáll, ha látja, ellenállok az együttműködésnek. És felhívja a figyelmem, ha elkerülné, hogy ő egy gyerek, akinek magának kell megbirkóznia az ismeretlennel, saját gondolataival, érzéseivel, örömeivel, bánataival és haragjaival. Mindazzal ami felém irányul és azokkal is amik önmaga felé.

Sok szülőtől hallom, hogy minél hamarabb találkozzon a gyerek a valósággal. Legyen edzett, felvértezett az a gyerek, hogy helytálljon és teljesítsen. Találkozzon csak az állami iskolában a felülről jött utasításokkal, a cél nélküli szigorral. Szembesüljön csak azzal, hogy átlagosnak lenni jó és dicsőség, hogy  kilógni a sorból, egyéni utakon járni túlzott merészség. Feszegetni a határokat egyenesen szentségtörés, mást gondolni pedig ne is gondoljon…
Csakhogy nálunk más a valóság amivel találkozik. Mi egy másik valóságban élünk, és ő ebbe született bele. A katonai diktatúra máshol van. És mi így kerestünk neki óvodát. És így fogunk iskolát is. Ahol a pedagógusok a nehéz időszakban is rendületlenül keresik és megtalálják a hozzá vezető utat, ahol az óvónénik addig varázsolnak, amíg elillan a rossz pillanat, ahol tudják, miben jó a gyermekünk, és ahol a többi gyerekről is tudják mindezt. Úgy tanulja meg a közösségbe járást, hogy nem fosztják meg attól az érzéstől, hogy ő egyedi és megismételhetetlen, legfontosabb lény. Ahol nem egy a sok közül, ahol megerősítik valamennyi érdeklődését, tehetségét. Ahol ő az “ügyfél”, az ő igényeit szolgálják ki. Nem a rendszer, az intézmény, a pedagógus áll a középpontban, hanem ő. ŐK! Valemennyien. Mindenki a saját maga egyediségével, egyéni igényeivel. Ha ezért fizetni kell, az a társadalmunkat minősíti, nem minket.

Felnőtt korukra azt várjuk a gyermekeinktől, hogy kreatívak, kezdeményezők, és egyéniségek legyenek. Hogy valami nagyot tegyenek. Gyermekkorukban mindent megteszünk azért, hogy ez ne így legyen. Nem látunk csak nézünk. Valami sztenderd alapján irányítgatunk, nyesegetünk. Úgy szokás, hogy a főzeléket meg kell enni… Úgy szokás, hogy nyolckor ágyban kell lenni… Úgy szokás, hogy a felnőttek beszédébe nem szabad beleszólni… Úgy szokás, hogy a gyerekkel nem szokás partnerként beszélni… Mígnem a nagy nyesegetés végén a semmi marad. A tanácstalanság. A lelepleződés, hogy mi sem nézünk szembe saját egyéniségünkkel. És a gyerekeink még ennek is próbálnak megfelelni. Normálisank vagyunk mi?

Látják ők a valóságot, nem kell megmutatni nekik. Látják mindennapjainkban.

Niedermüller Anna
Jövő Iskolája

Leave a Comment

© 2013 Jövő Iskolája

Scroll to top