Menjetek innen hülyék!

Az ember egy évben egyszer, hátrahagyva kisgyermekeit, elmegy élete párjával, hogy kiigazítsák felnőtt életüket. Hogy aludjanak kétszer tíz órát egyhuzamban, hogy aggodalom nélkül becsapjanak a falusi kocsmában néhány pálinkát már a délelőtti órákban, hogy újra cigarettát szívjanak és eltévedjenek a bealkonyodott erdőben.
Minden szereplő tudja, hogy szükség van ezekre az együtt és külön töltött napokra. Zombi anyák kicsit megszelídülnek, kevésbé veszik magukat komolyan. Az egymásba folyó éjszakák és nappalok sora kicsit megtörik, és távolabbról, más megvilágításba kerülnek a morzsák a szőnyegen, a reggeli elindulások, az esti fürdések, az állandó balansz a számítógép és a mesekönyv között.
Mellőzött apák újra az első helyre kerülnek, még ha számukra kicsit furcsa is ez az állapot, amit néhány órára visszakapnak, és újra úgy néznek feleségükre, mint az utolsó létező szépségre a földön.
Gyermekünk ismeri ezt a szitut. Imádott felvigyázója láttán és az elutazást megelőző gondos felkészítés nyomán, tuszkol ki bennünket az ajtón, cuppan az arcunkon, aztán szalad, mert fontos dolgok kezdődnek.

Mindenki fellélegzik. Ez rendben!

A távollét alatt, felek időnként rögzítik egymás hollétét.

Aztán jön a hazatérés. Van ebben már némi rutinunk. Na ez, nem szokott zökkenőmentesen alakulni. Pláne fel vagyunk készülve belülről: az imádott gyermekünk öntudata csúcsán, hétköznap is osztja nekünk az észt. Jól és pontosan fogalmaz, nem akadályozza magát érzelmei kinyilvánításában, egyelőre nem szorong gátlásoktól. Ami a szívén az a száján! Erős hazaérkezésre számítunk.
Találkozás az ajtóban, azaz a küszöbön, mert csaknem ránk csapja az ajtót, “menjetek innen hülyék!” felkiáltással.
Nehezen benyomakszunk az ajtón, zavart mosoly, nevetgélés, ugyan kisfiam…. nem beszélünk így egymással…. Naaa, neee, hát nem hiányoztunk? – nem –  szól a válasz, – menjetek még vissza.
A felvigyázó is zavarban, beszámol, átad, távozik. Mi az apjával megértők vagyunk, nem nyomakszunk, majd csak megbékél.
Ajándékkal térünk haza, amit lát a kezünkben. Nem akarom lekenyerezni. Csak leteszem az előszobában. Persze azonnal látja a kardot, amit már régóta szeretne. De ellenáll. Egy ideig. Aztán kérdez, az mi. Mondom neki, hogy tudom, ezt régóta szeretné, és úgy gondoltuk, okos felelősségteljes gyerek, tud vigyázni magára és a többiekre, így már kaphat egy kardot. Szeret harcolni. A plüssöket lehet kaszabolni. Nagyon örül, elveszi. De továbbra is hátat fordít. Na, ennyivel, nem úszom meg! Azért ennek örülök.
Kisvártatva a Papának megbocsát. Vele ebédel, összebújnak.
Próbálok közeledni, mire a válasz: nem érdekellek – magára gondol – majd nem kedvellek kijelentésekkel továbbra is a kispadra ültet.
Hát bizony facsarodik… és kicsit túlzónak is érzem. Apuka próbál közvetíteni, a Mamának ez fáj, rosszul esik. Mama is újra próbálkozik, ugyanaz a reakció, jelzem, hogy ez mennyire rossz nekem, én mennyire szeretem őt. Mosolyog, de kiküld. Én kijövök.
Olvad a jég. Mindjárt elmúlik.
Néhány légző gyakorlat közben, mantrázom magamnak, neki is joga van haragudni. Túloznia is lehet. Ezek az ő érzelmei, és nekem addig jó, amíg ezeket nem folytja el.
Nincs fogalma az időről. Nem tudta, hogy pont akkor fogunk érkezni. Rossz pillanatban jöttünk meg. Nem tudtuk, nem tudhattuk előre. Nem kikerülhető a szituáció. Viszont megélhető, minden szereplő számára.
Csak lassan, sokára enged fel. Fokozatosan, mintha nem történne semmi, egymás mellé ülünk. Nincs látványos kibékülés, csak békés egymásra találás.

Persze dúlt vagyok, miért is tagadnám. Úgy vagyunk bekötve, hogy a harmóniára törekszünk. De álszentség lenne úgy tenni, mintha lenne állandó harmónia, mintha lehetne egy nagy tökéletes világban élni. Mi magunk sem vagyunk tökéletesek. Van egy csomó konfliktusunk egymással, pedig nagyon erős érzelmi kötelék fűz össze bennünket.

Egyet tehetünk: hátralépünk, ha kell. Hallgatunk, mert van, hogy bölcsebb. Megadjuk egymásnak a haraghoz való jogot. És megtanítjuk egymást a harag után mosolyogni.

(Köszönöm Selma H. Fraibergnek, Kádár Annamáriaának, és Vekerdy Tamásnak, hogy olvashattam őket.)

Niedermüller Anna
Jövő Iskolája

Leave a Comment

© 2013 Jövő Iskolája

Scroll to top