Kis éji szertartásaink

OLYMPUS DIGITAL CAMERAHa csecsemő korában nem tanítottad meg egyedül elaludni a gyermeked, akkor 4 éves korában már nem fogod. Ha megtanítottad, 4 évesen akkor sem fog aludni.
A mi, nem túl következetes, de átlagos családunk mindennapjai a korai lefekvéssel és korai ébredéssel alakultak. Ami a felnőtt életünknek megfelelt. Este tudtam végezni a munkám, vendégeket fogadtunk, vagy egyszerűen csak kettesben lapultunk a tv előtt. Bár a korai kelések időnként ólomsúllyal nehezedtek ránk, mégis az esti szabadság és felnőtt élet feledtette vagy legalábbis ellensúlyozta a hajnalokat.
A mi fiunk baba korában nem volt nagy alvó napközben, de este fél nyolckor két puszi és simogatás után már aludt, egészen hajnali ötig. Két évesen, a legnagyobb buli közepén fél hétkor rám nézett, és szólt, mehetünk fürdeni, aludni. Mindig, minden körülmények között szinte percre pontosan tudta, mikor jött el az ESTE és mi a teendő. Persze mi is alkalmazkodtunk ehhez az időponthoz, ebben szögletes mamák előnyben! Hangos szó, nyafogás, kellemetlenségek nélkül. Minden percét élveztem!

Aztán ennek egyszer csak vége lett. Nem egyik napról a másikra, de rohamosan. A nem tudok elaludni, a nem szeretek aludni, a még egy mesét, szomjas vagyok, éhes vagyok, kakilni és pisilni kell, rosszat álmodom, jót álmodom, eszembe jutott egy fontos, le kell rajzoljak valamit, énekelj még, a Papát akarom, melegem van, fázom, takarj be, takarj ki, valami zörög, kopog, nem adtam jó éjt puszit a kedvenc autóknak, félek, még nem is meséltem, mi volt a legviccesebb az oviban, most kell megtudnom, mi van az űr után, és hogyan kerül az anyuka hasába a kisbaba, és folytatja, folytatja, folytatja…. Sosincs vége, és én úgy érzem, szétrobbanok. Meg kell még írnom két anyagot, bankolni, postolni, átolvasni, javítani, válaszolni, és már negyven perce ez megy s még negyven percig tart, miközben próbálok a lelkére beszélni, egyre feszültebben, aztán kimegyek, sír, bemegyek, üvöltök, fenyegetek, aztán végkimerülésben mindketten elalszunk. Hajnalban ébredek, nem csinálok már semmit…

Így indultak a rázós estéink. S hamarosan minden este ilyen lett. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszakapjam a korábbi nyugodt fektetéseket, a problémamentes gyerekemet. Dühített, hogy miért romlott el. Pedig szerelgetem én mindig, hát csak nem tönkre ment, hiába minden igyekezet? Persze drasztikus módszerekre nem tértünk rá, tehetetlenül álltuk a sarat, hol felváltva, de leginkább a Mama, amit gyakran már úgy éreztem kötőszókent használ mindenki a családban.

Hónapok hiábavaló küzdelmei után be kellett látnom, vesztettem. Vagy erőszakot teszek, betöröm, magára hagyom, vagy elviselem és alkalmazkodom. Vártam. Kipróbáltam, hogy nem tettem le napközben, az nem működött, mert ötkor elaludt. Később fektettem le, de akkor is kellett a másfél óra. Elolvastam egy csomó szakirodalmat, mindegyik megírta, hogy én vagyok a hibás, nem tanítottam meg aludni, nem vagyok elég következetes, sőt, szegény gyerek…. Használható megoldási javaslatot nem találtam.
Végső esetben hát nem maradt más választásom, gondolkodtam.
Tanultam valaha a négyévesek félelmeiről, a sötétségről, a bizonytalanság érzéséről, a leválás konfliktusáról. Hogy az éjszaka szimbolizálja az elmúlást, a kontroll elvesztését, a megsemmisülést.
“A leggyakoribb félelmek azok, amikor a gyerek az egyedülléttől és az elhagyatottságtól, a sötétségtől vagy a mumustól tart, utóbbi elsősorban az ágy alatti félhomályban tanyázik, de a riadalom tárgya lehet szellem, betörő vagy a halál. A gyerek tehát az árnyékvilágtól fél. A szülők feladata az lenne, hogy a gyerek már korán szembesülhessen az árnyékvilág témájával. Kiválóan alkalmasak erre a mesék, amelyek szinte mindig az árnyékvilágtól a fény felé haladnak, és hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a klasszikus út gyökeret verhessen a lélekben. (…) Az elalvás elengedés, és nélkülözhetetlen a bizalom, hogy az ember magára merjen maradni, és engedje, hogy zuhanjon. Sok gyerek valamelyik szülővel szeret elaludni. Ilyenkor a nemzetség régi rendszerébe vetett bizalmát hozza felszínre tudat alatt, hiszen a nemzetség tagjai mind együtt aludtak, hogy melegítsék és megvédjék egymást.” (R. Dahlke, V. Kaesemann: A gyermeki lélek nyelve a betegség, Mérték Kiadó, Budapest, 2011)

Mindezek mellett a négyéves, aki egész nap az oviban van, majd hazatérve nekiesik saját birodalmának, én a saját játékaimmal, a háztartással és egyebekkel vagyok elfoglalva, jövünk-megyünk, dolgokat csinálunk, amikor eljön az este, akkor akarja megkapni mindazt, amit korábban egész nap átélt. A ráérős beszélgetést, az egymás mellett fekvős semmittevést, zenehallgatást, olvasgatást, hancúrozást. Bármikor volt erre idő, bármeddig. Komoly, munkába járó óvodásnak erre este adódik ideje, a lefekvéskor. sleep1
És elkezdtem belehelyezkedni. Kitaláltunk játékokat, szertartásokat, amik segítenek eljutni az elalvásig. Nem feltétlenül tartanak rövidebb ideig, mint a veszekedős, “aludj már kisfiam!” esték, de kevésbé unalmas és idegtépő, mint tízszer pisilni, kakilni, enni, inni….. stb…

Ilyenek: Hanyatt fekve együtt számolni a lélegzetvételünket.
Végigsimítani a testrészeket, amelyek ellazulnak és az alváshoz készülnek.
Csukott szemmel elképzelni hegyeket, völgyeket, fákkal szegélyezett hosszú utakat, amelyek álomvilágba vezetnek.
Úgy szeretlek, mint… játékot játszani, ami arról szól, minél abszurdabb, oda nem illő hasonlattal írjuk le, hogyan szeretjük egymást, de ezek rímelnek egymásra, vagy egymás ellentétei, vagy szinonimái. (úgy szeretlek, mint egy kályha, úgy szeretlek, mint egy mályva, úgy szeretlek, mint egy málha….)
Elmondjuk, kik alszanak. Mindig ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a rokonokat és barátokat. A verssé fejlődött felsorolás egyéni ritmussal és dallammal akár százszor is ismételhető.
Alig hallhatóan lassú zenét hallgatunk, fekve, kezdetben elmutogatjuk a dalokat, de nagyon kis mozdulatokkal, mert a lepedő súrlódásától nem hallanánk a zenét.
Rövid történeteket suttogunk egymás fülébe, és az örök klasszikus: mindenféle dalokat énekelünk, templomi kórusból, iskolai énekkarból, úttörő gyűlésről, letűnt popsztároktól.
Minden este történik valami fontos. Ha más nem, hát csak annyi, hogy elalszik.

Niedermüller Anna
Jövő Iskolája

Comments (1)

  • emese

    Egy felnőtt embernek ritkán van szüksége 8-10 óra alvásra. Éppen ezért, amikor elnyom velük az álom kilenckor, hát olyankor felébredek az éjaszaka közepén. A nyugodt altatásnak nálam ez az ára. Hagyom magam velük aludni, mert amíg érzik, hogy mennék, mást csinálnék, máshova gondolok, addig nekik sincsen kedvük itthagyni a nappalt. Ezért engedem magam. Azután éjjel egykor, kettőkor, háromkor felébredek. Teszek valamit, hogy ne érezzem elveszettnek aznapi felnőtt életem. Például ide kommentelek, most.. És eltervezem, hogy holnap nem, nem alszom majd bele, de tavasszal erre semmi garancia.
    Ez az egyik praktikám is egyben: velük élvezni a meséket és beengedni az álmot.

    Válasz

Leave a Comment to emese

© 2013 Jövő Iskolája

Scroll to top