Educoaching – 1. Szíve, lelke

Harmincnyolc éves volt. Elég hamar osztályfőnök lett, idén a harmadik osztályát búcsúztatta. A tanítás, a kamaszok fiatalították, segítettek megőrizni vagányságát. Ezt mindenki azonnal észrevette. Rövid, divatosra nyírt, festett haj, színes ruhák, feltűnő smink és mögötte ő. Tele dilemmával, kérdésekkel, fáradtsággal, elbizonytalanodással. Egy szerep, egy maszk mögött. Amit ő maga vállalt be, tizenöt év, mikor idejött tanítani.

Ma reggel a tükörbe nézett és csak a maszkot látta. Ahogyan rúzsozta magát, mintha egy festett kép utolsó kontúrjait húzta volna meg. Le akarta mondani a találkozást, de már nem volt ereje hozzá és késő is volt, nem tudta, talán már elindultam miatta. Az idő szabályait mindig pontosan betartotta, sőt szigorúan vette, amivel meglepte környezetét, tanítványait. Ez sokaknak nem fért össze az amúgy minden területen kinyilatkoztatott szabadságvágyával. Sietősre fogta, a találkozónkra frissen, vidáman érkezett.

A legcsöndesebb zugot választottuk, kávét rendeltünk és elkezdtünk beszélgetni. A mindennapokról, a mindennapok gondjairól, örömeiről. Célokról. Most az osztálya érettségije a nagy cél mondta. Kétkedve figyeltem. Azután a nyári tábor, aminek szervezésében, mint fiatal, örökmozgó, lelkes tanárra, rá mindig számítottak. Ja, addig még egy új bringát is be kell szereznem. Ez is jöhet a célok közé? – kérdezte. Azután rendbe kell tennünk a termet, tervezni a jövő évi szakköröket, amikért részben én vagyok a felelős. Merthogy több időm van, mint másoknak – mondta – a többségnek a családra és a gyerekekre kell a nyári szünet. Az én pasim szintén tanár, mi együtt tudjuk tölteni így is a nyarat – tette hozzá. És sorolta tovább célokként deklarált tennivalóit, feladatait, egészen addig, amíg félbe nem szakítottam.

Hol vagy te mindebben? Mik a saját céljaid? Miért jöttél hozzám? – kérdeztem.

Kiderült, hogy a legfőbb dilemmát számára az új osztály vállalása jelenti. Retteg attól, hogy újabb négy évbe vág bele. Négy évbe, ami szempillantás alatt elrohan az osztály megismerésétől, a konfliktusok éleződésén át, a lecsengésükig, az osztályszerelmektől, a szaktanári panaszoktól az érettségiig.

Furcsa a tanársors, az évkezdés évzárás közti hosszú, mégis gyorsan tovaillanó évektől a négy éves ciklusokig követik a gyerekek életét. Kicsit velük nőnek, kicsit velük halnak. Önmaguk helyett értük, velük. Egyszer olvastam egy idézetet az anyák sorsáról, hogy a szívük egy részét mintha kivették volna és egy más testben élne tovább és, hogy ez mennyire nehéz feladat. Ezt elmondtam neki. Kulcs volt. Az ő szívéhez és valós céljaihoz.

Az elszakadást, az idő múlását nagyon nehezen élte meg. A felnőtt gyerekekről az iskolai évek után sokkal kevesebbet tudott, persze a facebookon követte őket és néha meghívták egy osztálytalálkozóra, de nélküle nőttek fel. Az első osztályának lányai közül tavaly ketten férjhez mentek, tanítványainak sorra születtek a gyerekei.

Ő pedig még mindig itt volt. Az iskolában, kicsit kamaszként, az órákon tanárként, a tantestületben még mindig lelkesen, fiatalon – legalábbis mindenki így gondolta róla. Ezt várták tőle. És tartott attól, ha újabb négy évbe kezd, lemarad a saját családról, gyerekekről, a saját életéről. Hol vagyok én? – tette fel a kérdést. Mindeközben félt is, osztály nélkül, „saját” tanítványok nélkül, szövetségesek, csapat nélkül, egyedül maradni.

Lassan összeállt a cél. Kerek, egész mondattá. Ez már nem csak egy feladat volt a többi közül. Ez már róla szólt, nem az osztályról, a szakkörökről, az iskoláról, bárki másról. Ebbe már érdemes volt belekezdenünk.

Messzire jutottunk az egy óra alatt. Hosszú utat jártunk be egymásra hangolódással, célfelállítással, nyitott kérdésekkel, tükrözéssel, eltúlzásokkal, meta tükörrel. Azután találkoztunk még három alkalommal. Most nézem a facebookot. Várom a híreket róla bizakodva, hogy az osztálykirándulás, a tábor és a nagy kihívás mellett felkerül valami arról is, ami benne történt. Ha nem, majd írok neki, mert az elszakadás, a „nem együtt élés” nekem is nehéz, még úgy is, akkor is, ha van saját család, gyerekek, még úgy is, hogy „csak” négy munkás órát töltöttünk együtt.

 

John Emese, tréner, coach

Leave a Comment

© 2013 Jövő Iskolája

Scroll to top